Kozmikus eróziónak nevezzük azon folyamatok együttesét, amikor űrbéli hatásra változik meg egy égitest felszíne. Ez azokon az objektumokon figyelhető meg legkönnyebben, amelyeket nem burkol légkör. A becsapódások, a kozmikus sugarak és a napfény lassan átalakítják az ilyen égitestek felszínét.

A fenti jelenséggel kapcsolatos régi probléma, hogy a Földön talált, lehullott meteoritok többsége az ún. normál kondritok csoportjába tartozik, de ezek színképe nem egyezik meg a leggyakoribb kisbolygók, az S-típusú aszteroidák spektrumával. A feltételezések szerint az eltérés oka a kozmikus erózió: a kisbolygók felszíne ettől erősebben átalakul, mint a meteoritok formájában fellelt apró kődaraboké. Utóbbiak felszíne ugyanis rövidebb időtartamon keresztül volt kitéve a kozmikus eróziónak.

A kisbolygók felszínét érő mikroszkopikus becsapódások és különféle sugárzások nyomán a szilárd kőzetek kisebb része elpárolog, az elszabaduló atomokból és molekulákból egy felhő keletkezik, majd az ebben lévő vasatomok később visszahullhatnak az égitestre. A vasatomok pedig oxigénnel érintkezve részben oxidálódhatnak, és így vörös színt nyernek. A folyamat eredményeként az idősödő felszínek egyre vörösebbek és sötétebbek lesznek.

A jelenség a kisbolygócsaládoknál is megfigyelhető: az idősebb családok tagjai (amelyek őse régebben tört darabokra) sötétebbek és vörösebbek a fiatalabbaknál, amelyek felszínét még nem éri olyan régóta a kozmikus erózió. A fenti jelenségre eddig még nem találtak közvetlen színképi bizonyítékot azokon a közelről is megfigyelt kisbolygókon, amelyek felszínéről részletes adatokat nyertünk.

A hányatott sorsú japán Hayabusa űrszonda az Itokawa kisbolygón végezte el a rég várt megfigyelést. A kisbolygón egy-egy sötétebb és világosabb rész között sikerült eltéréseket kimutatni az anyagi összetételben. A sötétebb vidéken legalább kétszer annyi vastartalmú por fordult elő, mint a világosabb régióban, ami alátámasztja, hogy utóbbi kevesebb ideig volt kitéve a kozmikus eróziónak. A világosabb részeket valamilyen folyamat, például becsapódások vagy azokhoz kapcsolódó csuszamlások a közelmúltban hozhatták létre, friss anyagot juttatva a felszínre. A Hayabusa megfigyelései alátámasztják a feltételezést, mely szerint a kisbolygók felszíni átalakulása a földi laboratóriumokban megállapítottakhoz hasonló.

Az idősebb Sagamihara-régió (fent) sötétebb árnyalatú, mint a Tsukuba-régió területén négyzettel jelölt, világosabb kiemelkedés (JAXA)

Az újabb híradások alapján egyébként az űreszköznek van esélye a visszatérésére. A szonda négy ionhajtóműve közül jelenleg csak kettő üzemképes, azonban elképzelhető olyan pályamódosítás, amellyel 2010 júniusában eléri a Földet. A navigációt tovább nehezíti, hogy a helyzetszabályozó giroszkópok kiesését eddig a kémiai hajtóművekkel pótolták, amelyek üzemanyaga mára gyakorlatilag elfogyott, így nem tudnak az ionhajtóműnek segíteni a hazatérésben.

Ugyancsak friss hír, hogy egy új modellszámítás alapján az Itokawa tipikus S-típusú aszteroida, a kisbolygóövből a Föld közelébe érkező testek jellegzetes képviselője. Eszerint az itt tapasztalt bizarr alak akár általános is lehet a hasonló objektumoknál. A megállapítás elgondolkodtató, és felveti azt a lehetőséget, hogy a korábbi, kráterekkel szabdalt felszínű "klasszikus" képünk a kisbolygókról csak a nagyobb objektumokra igaz, míg a kisebbek között sok Itokawa-jellegű kozmikus kőrakás lehet.

Kereszturi Ákos

[origo]